Avasi Öregdiák találkozó 2017

13 éve. Neked 5, 15 vagy akár 25? A gyermekednek egynehány? Meglehet. Mégis most olyan, mintha tegnap lett volna, s holnapután újra beléphetnénk ide. Holnapután hétfő lesz ugyanis, tanítási nap. Fél 8-kor. 7.25 illetve. A fél 8 már késő, kicsit megdorgálnak ha elkésel, vagy még épp beslisszanhatsz. Egyébiránt pedig igencsak korán van ez a fél 8. Sosem értettem a város más diákjainak miért elég felkelnie később. Bár nem is láthatták a várost madártávlatból nap, mint nap. S bizton mondhatom, hogy aranyat is leltünk néhanapján az Avas tetején. Hisz ki korán kel…

Szép szombat délutánt kívánok mindenkinek! Én 13 éve vagyok öregdiák, s ahogy mint sokunknak itt, megvolt a magam küzdelme és öröme az Avasista létben négy éven át. Feledhetetlen 4 év volt. Szolgáljon ez a pár perc, míg visszaemlékezés címén engem hallgattok, Avasista élményeink felidézésére. Kezdjük el együtt visszacsalogatni emlékeinket nem is olyan régről, hisz épp csak elmúltunk 18. Adok egy pár támpontot, amivel ráhangolódhatunk a későbbi sétára régi iskolánkban. Lehet úgy tűnik, mintha ez már nem is a mi iskolánk lenne, igaz? Annyi változás történt az évek alatt. Pedig az. Járjátok körbe ma, keressetek apró emlékeket, találjatok egy-egy zugot, ahol felnőtté válásunk fontos állomásain elmorzsoltunk egy-egy öröm vagy bánat szülte könycseppet. Ahol barátokra találtunk, vagy épp puskát, esetleg házit körmöltünk. Nem, egy Avasista nem csinál ilyet. Azért csak találjátok meg.

Üljünk most be gondolatban abba a bizonyos trabantba, melyre Morphee is készségesen adott autogramot piros csókja kíséretében; az is jó, ha valaki 35-ös busszal szeretne jönni, netán 31-essel. Kukkantsunk ma be a termekbe, ahol elhangzott a „Naaaaagyosztályvigyázz!”, ahol kifogott rajtunk a kovalens kötés (nem általánosítok, rajtam kifogott), ahol jó hallás birtokában, avagy hiányában is sikeres énekkarost faragtak belőlünk vagy aerobic-ost, ahol DSD-re, OKTV-re készültünk. Vegyük be újra a teret, ahol memoritert mondtunk a folyosón baktatva tanárnőnk után; sorban álltunk a büfébe, vagy épp ebédelni próbáltunk 10 perc alatt… Ez a sok terem, folyosó s vele az emlékek mind miénk, Avasistáké, függetlenül attól, hogy az épület mai birtoklói már csókolomot köszönnek nekünk… ha hagyjuk. Mi Avasisták voltunk, maradunk, az Avason innen és túl is.

Tényleg ti mivel jártatok suliba? Megosztanátok a mellettetek ülővel? Fura kérés, igaz? Kezdjük akkor talán inkább egy kézfogással és bemutatkozással mindkét oldalra, tegyetek egy számot is a nevetek mellé, hogy mióta vagytok öregdiákok. Mutatom, jó? Lilla, 13 Szóval ti mivel jártatok suliba? Én 35-össel.

S mit szóltok ehhez a színházteremhez? Kényelmesek a székek, jól lehet bennük elmélkedni az időnk múlásáról. Bárcsak itt lett volna ez 13 évvel ezelőtt is. Örültem volna ennek a szép színházteremnek, bár nem tagadom, ugyancsak örültem az aulának, mely helyet adott megannyi eseménynek. Elrendezése igen praktikus, szinte mindenki részese lehetett az éppen zajló történéseknek. Ezért is volt jó Avasistának lenni. Az auláról beszélgetve, melyik volt a kedvenc eseményetek, ami ott zajlott? Szabad ám gondolkodni, adjatok magatoknak pár másodpercet. Nyertetek a diákigazgató választáson? Egy igent, vagy nemet kérek. Mi nem, de volt tornateremben, hálózsákban alvós diáknap is. De jó is volt. Melyik volt a termetek utolsó évben? Nekünk a 202-es.

Ballagjunk tovább. Könyvtár. Láttátok a könyvtárat? Amikor én jártam még a könyvtárba, lenn volt a tornaterem felé vezető folyosón, az állatház mellett. A folyosóról belépbe könyv illat csapta meg az ember orrát, ez olyasvalami, amit sosem lehet elfeledni... nagy volt a kontraszt a folyosó illatához képest. Fel tudjátok idézni? Mi volt a kedvenc helyetek az épületben?

Tanáraink. Ez már komolyabb téma. Velünk ellentétben, ők örök fiatalok. Biztosan elő tudtok hívni az emlékeitekből egy-egy olyan tanárt, aki nem pusztán a tanárotok volt, hanem példakép, mester, erős vár. Kik voltak ők? Tanárok, kiket nem csupán lexikális tudásuk tesz naggyá, hanem világra nevelésük, törődésük, egy-egy jó szó, élmény, melyet nekik köszönhetünk s melyek örökre emlékezetünkben élnek. Tanárok, akik megmutatják emberi arcukat is, hivatásuknak egy egész életet szentelnek, szívet és lelket melengetve mesélnek nekünk a világ nagy dolgairól a 45 percek szűk kabátjában, ők az igazi nagybetűs tanáraink. Most milyen rövidnek tűnik 45 perc, akkor milyen hosszú volt, igaz? Egy utolsó utáni pedagógus napon vers formájában hangzott el a kérdés Móra Ferenc nyomán tanáraink felé: „Mondtátok-e, hogy az élet piac?” Nem, nem mondtátok, de úgy éltünk és tanultunk, míg Avasisták voltunk, hogy túl nagy meglepetés mégse érjen minket kilépvén a kapun, miután leérettségiztünk.

Érettségi. Témánál vagyunk. Egy júniusi napon naphosszat várva, izgulva, lelkes anyukák pogácsáját majszolva, ünneplőben feszengve –Avasis sálban– számot adtunk minden addig megszerzett tudásunkról. S pár órával később kijöttünk megérve. Mire? Az egyetemre, főiskolára, a munkára, az életre? Arra, hogy gyermekünknek mi is ehető pogácsát készítsünk az érettségijére? Az érettségi bizonyítvány átadáson 2004-ben Bohumil Hrabal sorai hangzottak el, elhoztam belőle most is egy keveset.

„Az érettségit, amely az érettségi bizonyítvány kiosztásával és érettségi bankettel és gratulációkkal és nagy családi örömmel ér véget, mintha az érettségi igaziból jelentene valamit, hát ezt az érettségit én 1934-ben tettem le, tehát két év késéssel, mert két évvel meghosszabbítottam az ifjúságomat, mivelhogy összesen kétszer megbuktam. (….) Emlékszem, még szmokingot is varrattak nekem, abban az évben kánikula volt az érettségi idején, (…) szemöldökömről hallható és látható izzadságcseppek csurogtak (…). Ráadásul, amikor már sziklaszilárdan meg voltam győződve róla, hogy megbuktam, azok között olvastak fel, akik letették az érettségit. De még inkább átéltem-átéreztem éretlenségemet, amikor mindenki gratulált nekem, amikor a szemembe néztek, a tanárok, az érettségi bizottság elnöke, amikor kezet fogtak velem, és megköszönték azt, amit nem is adtam elő, és mégis mindannyian úgy tettek, mintha ezzel az érettségi bizonyítvánnyal kiléphetnék a gyakorlati életbe vagy egyetemre mehetnék. Most, az évek távlatából másmilyen érettségiken merengek. (…) a felnőtté válás (…) vizsgáin (….), azokon a furcsa találkozásokon a szépséggel és a teljes gondolattal, amelyben olyasminek az érzését tapasztalom meg, ami több nálam, ami fölöttem és mégis bennem van.” Azóta mind találkoztunk a felnőtté válás vizsgáival, s bár a mi érettségink nem hasonlít az előző történethez, azért mégis felsejlett egy-egy mozzanat a saját érettségi vizsgánkról. Nálunk egy-egy ponton mindenki nevetett, de zömében elégedett és komoly pillanatok és pillantások voltak, szeretettel tele, büszkeséggel, learatva a 4 év beérett gyümölcsét.

Az Avasi életforma. Magas elvárások, naprakész tudás, önmagunk határainak feszegetése. Hogy ne csak földrajzilag magasodjunk a város felé. Közösség legendás tanárokkal, olyan eredményekkel, amiket felidézvén eszünkbe jut a kőkemény munka is, amivel végigmasíroztunk a 4-5-6 évünkön. Remélem, a kezdeti ráhangolódásnak eleget tettünk ezekben a percekben. Így utólag végiggondolva, azt hiszem, megérte minden reggel korábban kelni, mint a város többi diákja.

30 éves az iskolánk. Nekem 13 éves az öregdiákságom. Neked 5, 15 vagy netán 25. Gyermekednek egynehány. Egy dolog közös bennünk, mind-mind büszke Avasisták voltunk és maradunk. Bárhol találkozunk a világban, furcsa, kellemes érzés lesz, hisz csak mi ismerjük azt a bizonyos madártávlatot.

Pintér Lilla